Termék Kategóriák
0 termék - Ft

Mit tegyünk, ha a gyerek elkeseredett?

Pisti nagy gonddal, nyelvét kidugva, óvatosan próbál az általa épített várra rátenni még egy kockát, ám az összedől. Pisti elkeseredésében a földhöz vágja a kezében maradt kockát, és belerúg a vár romjaiba.

 

A pedagógus odasiet hozzá, hogy leállítsa:

– Pisti, juj, ezt nem szabad!

– Utálom!

– Mit utálsz, Pisti?

– Utálom ezt a kockát, meg a várat! Nekem semmi nem sikerül!

 

Ön hogyan folytatná ezt a párbeszédet? Megvigasztalná? Biztatná? Elterelné a figyelmét? Megpróbálná megérteni, miért mondja azt, amit? Pontosan hogyan tenné ezt? Mit mondana?

 

Mi történt itt? A gyermek egy átélt cselekménysort kudarcként könyvelt el, és általános következtetést vont le belőle. Egy (vagy két) összedőlt várból hirtelen a „semmi nem sikerül” nézőpontra jutott, amivel egy elég negatív történetet hozott létre.

 

Ha egy gyermek folyamatosan korlátozó történeteket hall arról, hogy ő milyen, és a különböző helyzetekben hogyan kellene viselkednie („akkor pakold el, Pisti, ne hisztizz, még a végén megütsz valakit! Örülnöd kellene, hogy egyáltalán te uralod az egész kockakészletet! Más hozzá sem fér már egy jó ideje”) vagy éreznie („ó, lárifári, ez semmiség, Pisti, ne sírj itt nekem!”), akkor olyan megküzdési stratégiákat kezd kiépíteni, amelyek azon alapulnak, hogy nem bízik meg a saját képességeiben az új kihívásokkal szemben, és lehet, többet meg sem próbálkozik a vár építésével.

 

Minden egyes címke olyan, mint egy szuggesztió, s ha egy gyermek gyakran hallja azt, hogy ő egy rosszcsont, hamarosan el is fogja hinni ezt magáról. Önmagunkkal kapcsolatos szemléletünk egész életünket alapvetően meghatározza, így például azt is, hogy sikerül-e olyan emberré válnunk, amilyenné szeretnénk, és hogy elérjük-e kitűzött céljainkat. Az, hogy felnőttként mit gondolunk magunkról, nagyban függ tehát attól, hogy mit hallottunk szüleinktől, pedagógusainktól, dajkáinktól.

 

Lehet-e egyenlő a viselkedés a teljes emberrel? Azt kell mondjuk, hogy nem. A kettőt válasszuk külön minden esetben! Nincsen rossz gyerek, csak rossz magatartás. Nincsen jó gyerek, csak jó magatartás. A viselkedés az csak viselkedés, nem maga a gyerek. Ha ezt megértjük, kevesebb determináló címkézést fogunk használni.

 

Mivel a gyermekbe könnyedén ivódnak be a felnőttek szavai, ezért segít, ha a negatív narratívák helyett egy másikat hozunk létre. Vezessük rá őket arra, hogy egy új, nagyobb és többértelmű képet alkothassanak magukról és a világról, helyezzük perspektivikus távlatba az aktuális problémát.

 

Visszatérve Pisti példájára, a felnőtt használhatna egy olyan támogató nyelvet, amely segít neki megérteni a cselekedete és az érzései mögött álló okokat. Vezessük rá arra, vajon miért érez így, ahelyett hogy megmondanánk neki, hogyan kellene éreznie:

 

– Pisti, mi a baj? – fordul a felnőtt a gyermekhez, mellé guggol, és a szemébe néz.

– Utálom! – a felnőtt figyelmesen hallgat egy kicsit, majd így szól:

– Úgy látom, nagyon dühös vagy. Jól gondolom?

– Utálom ezt a kockát meg a várat!

– Miért utálod a kockát meg a várat?

– Mert összedőlt!

– Összedőlt a vár. Mit gondolsz, miért dőlt össze?

– Nem tudom.

– Mit csináltál, mielőtt összedőlt volna?

– Már éppen az utolsó kockát tettem volna fel rá. Nekem semmi nem sikerül!

– Értem, tehát az összes kocka várként állt már, csak egyetlen kocka zavarta meg, igaz?

– Igen.

– A múltkor is láttalak várat építeni, akkor nem dőlt össze. Jól emlékszem?

– Igen, de az kisebb volt.

– Az egy kisebb vár volt, és az szépen sikerült, ugye?

– Igen.

– Aha, szóval néha sikerül várat építened?

– Igen, néha sikerül.

– Szóval, most mi történt, amikor ez a vár összedőlt?

– Sírtam. Már majdnem készen volt!

– Tehát szomorú voltál, mert majdnem felépült a vár. Szerinted mit tehetnél legközelebb, ha megint várat építesz?

– Lehetne egy kicsit kisebb.

– Olyan kicsi, mint amit múltkor építettél?

– Nem, annál nagyobb.

– Szerintem ez jó megoldásnak tűnik. Mit csinálhatnál még?

– Talán Petivel építhetnénk együtt, és ő közben meg tudná fogni, hogy ne dőljön el.

– Ez az ötlet nagyon tetszik nekem! Peti is szeret építeni?

– Igen.

– Szóval, legközelebb kérdezd meg tőle, szeretne-e veled építeni! Rendben?

– Igen.

 

Ebben a párbeszédben, a felnőtt kommunikációjában tetten érhetők a figyelem és empátia jegyei:

 

  • az érdeklődésre utaló testi megnyilvánulások: az odafordulás és a szemkontaktus;
  • a másik mondanivalóját követő megnyilvánulások: bátorítások, nyitott kérdések, figyelmes csend;
  • a visszajelzések: az érzelmek és tartalom tükrözése, összegző visszajelzések.

 

Írta: Dr. Szarka Emese, megjelenik az Óvónők kincsestára kötet júniusi számában.

Rendelje meg, hogy a módszertani ötletek, játékok és hasznos tudnivalók kéthavonta házhoz jöjjenek!

Óvónők kincsestára

Kiemelt kép: People photo created by freepik – www.freepik.com

 

© Raabe Klett Kft. | Minden jog fenntartva | Tel: +36 1 320 8632 | Email: raabe@raabe.hu | 1116 Budapest, Temesvár u. 20. I. épület I. emelet