Hogyan tanulnak a legkisebbek?

Hogyan tanulnak a legkisebbek?

Az utóbbi 150 évben rengeteget változott a nevelésről, fejlődésről és tanulásról, és más, a kisgyermekkorban fontos folyamatokról alkotott képünk. Piaget, Vigotszkij, Steiner, Montessori, Freinet, Freire és más szakemberek életműve nyomán felismertük, hogy a tanulásnak nem feltétele a tanítás. De akkor mégis hogyan tanulnak a legkisebbek?

Tanulás tanítás nélkül?

Jelenlegi tudásunk szerint a gyerekeknek ahhoz, hogy egy új képességet vagy ismeretet sikeresen elsajátítsanak, elsősorban nem arra van szükségük, hogy egy felnőtt ezt a tudást átadja nekik. Már a bölcsődések, óvodások is képesek pedagógus által megtervezett és vezetett gyakorlatok nélkül is felfedezni az őket körülvevő világ sok elemét. Gondoljunk csak arra, hogy az anyanyelv elsajátításához sem kell tankönyvben előírt sorrendben megtanítanunk a szókincset és a nyelvtani szabályokat! A gyerekek agya „arra van huzalozva”, hogy képesek legyenek egy vagy több nyelv intuitív elsajátítására – és így van ez a megismerés más területein is.

A másik izgalmas tapasztalat, hogy egy többgyermekes családban a felnőttektől osztatlan figyelmet kapó elsőszülött gyerekek hasonlóan gyorsan tanulnak meg beszélni, mint a sokkal kevesebb szülői és nagyszülői figyelemben részesülő kistestvéreik. Ez pedig azért lehet, mert bár a fiatalabb gyerekeknek kevesebb jut felnőtt-társaságból, de sok időt töltenek testvéreik megfigyelésével, közös játékkal, és úgy tűnik, ezek a kommunikációs helyzetek ugyanolyan hatékonyak nyelvi fejlődésük szempontjából, mint a felnőttek társasága. A legfiatalabb gyerekek is a megfigyelés, elméletalkotás, kísérletezés mesterei, akik irányítás nélkül és kortársakkal csoportban is képesek bővíteni a tudásukat. (Lásd Alison Gopnik könyvei: Bölcsek a bölcsőben – Hogyan gondolkodnak a kisbabák? és A babák filozófiája)

A tudás, mint a mozaik

Pedagógusként különösen fontos ezért, hogy ne arra az elavult nézetre építsük a módszereinket, mely szerint a gyerekek feje üres bankszámla, amire mi bankbetétként helyezzük el a tudást, és azt később változatlan formában le tudjuk emelni róla. (Lásd Freire: Az elnyomottak pedagógiája) Ha analógiát keresek, akkor a tanulás folyamatát leginkább egy egész életünkön keresztül bővülő belső mozaik kirakásához tudom hasonlítani. Már az egészen fiatal gyermekeknek is vannak olyan ismereteik, amikből saját kis világképet alakítanak ki, amit aztán napról napra tovább bővítenek. („A tudás első megközelítésben mindig egyéni konstrukció – innen nyerte a konstruktivista pedagógiai szemlélet a nevét is.” Bővebben: Pedagógiai konstruktivizmus.) Ehhez a kezdetben kicsi, pár darabból álló mozaik képecskéhez viszont olyan új elemeket tudnak könnyen hozzáilleszteni, amik valahogy kapcsolhatóak a már meglévőkhöz.

Mi, felnőttek is így vagyunk ezzel – új jelenségek megértéséhez vagy új ismeretek memorizálásához azonnal felelevenítjük azokat a korábbi emlékeinket, amikhez kötni tudjuk az újdonságot. Az óvodásoknál kevesebb a lehetséges kapcsolódási pont, ezért nagyon fontos megismernünk és tudatosan felhasználnunk azokat.

Ebben segít, hogy a gyerekek ösztönösen érzik, milyen irányban tudják adott pillanatban legjobban bővíteni a belső mozaikjukat – ez a kíváncsiság. A felnőttek pedig nem azzal segítenek a legtöbbet, ha ezt figyelmen kívül hagyva, saját logikájuk szerint összeállított kész információcsomagokat próbálnak átadni, mert azok nehezen illeszkednek majd a képbe. (Például amikor a kiscsoportosokkal minden reggel megbeszéljük, hogy a hét melyik napja van, hiába hangzanak el a napok nevei akár százszor is, azok teljesen érdektelenek számukra, és nem illeszkednek az időfelfogásukhoz, így a gyerekek nem tudják beépíteni őket az ismereteik közé. Ha viszont nagycsoportban egy fix program miatt fontos lesz a napokat számontartani, pár hét alatt mindenki megérti és megjegyzi a naptár minden fontos elemét.)

A mi ismereteink közvetítésénél sokkal hatékonyabb, ha megtanítjuk a gyerekeket a saját mozaikjukat bővíteni – azaz modellezzük és elősegítjük az önálló és csoportos tanulás módszereit a csoportban.

Nem kell minden kérdést megválaszolni

Például, ha egy Reggio szemléletű óvodában az egyik gyerek kijelenti, hogy „A biciklinek nincs is hangja”, majd elbizonytalanodik: „Vagy van neki?”, akkor a pedagógus nem magyarázza el a saját megfigyeléseit. Inkább visszakérdez az egész csoportnak: „Szerintetek van hangja?”, aztán minél hamarabb alkalmat teremt rá, hogy a gyerekek kipróbálhassák az ötleteiket egy igazi kerékpáron. Ha ennél bonyolultabb a kérdés, akkor is a megoldáshoz vezető útra segít csak rálépni: „Szerintetek honnan tudnánk erről információt gyűjteni? Ki tud erre válaszolni? Milyen kísérlettel lehet kipróbálni?”, és a gyerekek által felvetett – sokszor hosszabb és rögösebb – úton indul el a csoport a megoldás felé.

Innovatív iskolai osztályokban már sikerrel alkalmazzák ezt a hozzáállást különféle projektmunkákban, de sokakban él az a téves gondolat, hogy az óvodások és bölcsődések túl kicsik az ilyesfajta tanuláshoz. Bár a legkisebbeknek tényleg fontos tanulási módszere a felnőttek megfigyelése, de nem igaz, hogy a gyerekek ebben a korban csak a felnőttek által tudnának fejlődni, és később sajátítanák el az önálló tanulás képességét. Pont azért sikeres az iskolában is a konstruktivista szemlélet, mert a tanulás természetes, velünk született képességére épít, ami már a kora gyermekkorban is megvan, és ha nem nyomjuk el, egyre jobban működik. A kortársakkal közös megismerés pedig még ennél is hatékonyabb (lásd szociális konstruktivizmus https://mek.oszk.hu/14900/14953/pdf/14953.pdf).

 

Írta: Szűcs-Winkler Hedvig, Megjelent az Irány a suli! című sorozatunkban