Termék Kategóriák
0 termék - Ft

Veszélyeztetés, elhanyagolás, bántalmazás 1. – A jelzési kötelezettség fontossága

Amikor olyan szakmát választunk, amelyben gyermekekkel kerülünk kapcsolatba, velük dolgozunk, nemcsak ennek a munkának a szépségeit vállaljuk fel. Egy veszélyeztetett kisgyermek megsegítésének folyamata érzelmileg rendkívül megterhelő, konfliktusokkal teli, plusz idő- és energiaráfordítást kíván, és akár álmatlan éjszakákkal is jár. Ez teljesen természetes, és mint ilyen, talán könnyebben elfogadható.

 

 

Gondoljuk végig egy bántalmazott óvodás helyzetét! Kire számíthat a kisgyermek? Ha nem beteg, gyermekorvoshoz ritkán jár, még az oltásokat is (sajnos) el lehet bliccelni, ahogyan a védőnő látóköréből is ki lehet kerülni akár hónapokra.

 

Az óvodában viszont a legjobb helyen van, nemcsak a korai szocializáció miatt, hanem azért is, mert itt – szükség esetén – segítséget tud kapni. Egy 3–6 éves gyerek szavakkal ugyan még nehezebben fejezi ki az érzéseit, viszont viselkedését, játékát a szakember pont ugyanúgy tudja értelmezni, mintha azok szavak lennének. Éppen ezért óriási az óvodapedagógusok felelőssége!

 

Számtalan esetben kizárólag ők azok, akik a szülőkön, családtagokon kívül a gyermekkel kapcsolatba kerülnek, így kizárólag nekik van lehetőségük a (segélykérő) tünetek észlelésére és az azonnali segítségnyújtásra.

 

A jogalkotó – mivel a gyermek önállóan saját érdekeit képviselni kevéssé képes – a jelzőrendszeri tagok, így az óvodapedagógusok kötelezettségévé is teszi a jelzést. Sok esetben a jelzési kötelezettségnek nehéz eleget tenni.

 

  • Egyrészt azért, mert a gyermekkel közvetlenül foglalkozó szakember úgy érezheti, ezzel saját inkompetenciájáról tesz tanúbizonyságot.
  • Másrészt azért, mert a jelzés következményeitől (például szülők haragja) olyannyira fél, hogy ez visszatartja őt a jelzés megtételétől.
  • Harmadrészt felmerül benne az a bizonyos „titoktartási kötelezettség” (homályos fogalma), és emiatt nem szól senkinek akkor sem, ha baj van.

 

Vegyük szemügyre kicsit közelebbről ezt a három okot!

  • Vajon inkompetensnek nevezhető-e bárki is, aki elismeri, hogy nincs nála a „bölcsek köve”, és mások segítségét kéri egy nehézség megoldásában? Vajon inkompetensnek nevezhető-e bárki is, aki elismeri, hogy az ismeretei, a tudása véges, és nem is várható el tőle, hogy mindenhez értsen? Ugye nem? Észleléseink, érzéseink kizárólag bennünket jellemeznek, azonban a gyermekvédelemben nem hozhatunk kizárólag ezek mentén egyszemélyes döntéseket! A gyermekek védelme során az egyik legfontosabb minőségbiztosítási elv: az együtt gondolkodás!
  • Vajon van-e okunk félni attól, hogy egy jelzésünk hatására magunkra haragítjuk adott gyermek szüleit? Néhány esetben lehet okunk a félelemre (például ha a jelzés előtt a szülővel nem beszélgettünk a nehézségekről; ha a szülő nagyon indulatos személyiség; ha a szülő félinformációkat kap; stb.)! Akkor ne is jelezzünk inkább? Ezt nem tehetjük meg! Egyrészt azért nem, mert az a gyermek – előfordulhat, hogy – kizárólag ránk számíthat, akár az élete múlhat rajtunk! Másrészt azért sem, mert ha a jelzési kötelezettségünket elmulasztjuk, mind munkajogilag, mind büntetőjogilag felelősségre vonhatóak vagyunk! Igen, minden félelmünk ellenére jeleznünk kell! Azért, hogy az esetleges szülői haragot elkerülhessünk, jelzésünket a család- és gyermekjóléti szolgálat/központ zártan fogja kezelni (erre még a későbbiekben visszatérünk!).
  • Vajon titokban tarthatjuk-e, ha egy gyermek veszélyeztetésére utaló jeleket tapasztalunk? Egyértelmű a válasz: nem. Hiszen maga a gyermekvédelmi törvény kötelez bennünket a jelzésre (lásd fentebb a jogszabályhelyet), és a törvény 135–136/A[1] paragrafusa kifejezett felhatalmazást ad az adatok továbbítására vonatkozóan! A köznevelési törvény 42. § (3) bekezdés így fogalmaz: „…az adattovábbításhoz az érintett, valamint az adattal kapcsolatosan egyébként rendelkezésre jogosult beleegyezése nem szükséges.”[2] Mivel a gyermek és a felette törvényes felügyeletet gyakorló gondviselő között áll fenn általában az érdekellentét (például épp a gondviselő a gyermeket bántalmazó személy), evidens, hogy nincs szükség az ellenérdekelt fél hozzájárulására ahhoz, hogy a másik fél (jelen esetben a rábízott gyermek) életét megvédjük! Nincs olyan alapvető jog, amely a gyermek élethez, emberi méltósághoz való jogát felülírhatná!

 

Amint veszélyeztetettséget tapasztalunk, azonnal jelezzünk? Sajnos erre nem adható egyértelmű válasz, mert ez mindig az adott esettől, a veszélyeztetettség mértékétől függ.

 

 

Nézzünk egy konkrét példát! Pisti több alkalommal koszosan (mosdatlanul, koszos ruhákban stb.) érkezik az óvodába. Természetesen először a gondviselőjével (például szülő) vesszük fel a kapcsolatot, és megpróbáljuk megtudni a gondozatlanság okát, felhívjuk a szülő figyelmét arra, hogy ez nem jó a gyermeknek, stb. Tegyük fel, a gondozatlanság oka: újszülött érkezett a családba, és emiatt a szülő nem tud annyi figyelmet fordítani az óvodásra, mint amennyit szeretne. Elképzelhető, hogy egy hosszabb beszélgetés az anyával, a védőnővel való kapcsolatfelvétel, a nagyszülő/szomszéd mozgósítása megoldja az átmeneti nehézségeket, és ezzel hamarosan megszűnik Pisti veszélyeztetettsége. Így nincs szükség arra, hogy jelzéssel éljünk a család- és gyermekjóléti szolgálat felé.

 

Mi történik azonban akkor, ha „csak” a szülők elhanyagoló attitűdje áll a gyermek gondozatlansága mögött? Ha ők ezt a fajta higiéniát tartják normálisnak, ha ők maguk is így nőttek fel? Ebben az esetben nem lesz elegendő egy-egy hosszabb beszélgetés (de természetesen ez nem maradhat el!) vagy egy hozzátartozó mozgósítása. Ilyenkor már jelezni kell a család- és gyermekjóléti szolgálat felé. Tapasztalataim szerint az elhanyagolás jelzésének idejét az óvodapedagógusok könnyebben meg tudják határozni, míg a súlyos elhanyagolás vagy a bántalmazás esetén ez nehezebben megy.

 

Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy kell-e jeleznünk vagy sem, akkor inkább jelezzünk, hiszen ezzel sokkal kevesebbet árthatunk, mintha elmulasztjuk megtenni a jelzést!

 

A jelzési kötelezettség teljesítése, a „mikor jelezzünk?” kérdés megválaszolása sokkal könnyebb, ha elővesszük a mindannyiunkra kötelező érvényű útmutatót. Ennek a módszertani dokumentumnak az ismerete már csak azért is nélkülözhetetlen, mert a gyermekvédelmi törvény 6. § (5a) bekezdése szerint A gyermeknek joga van ahhoz, hogy a védelme érdekében eljáró szakemberek – különösen a gyermek bántalmazásának felismerése és megszüntetése érdekében – egységes elvek és módszertan alkalmazásával járjanak el.[3]

 

„A gyermekvédelmi észlelő- és jelzőrendszer működtetése kapcsán a gyermek bántalmazásának felismerésére és megszüntetésére irányuló szektorsemleges egységes elvek és módszertan” már a harmadik, átdolgozott kiadással van jelen a jelzőrendszeri tagok életében! Az útmutatóban foglaltakat többször is érdemes elolvasni, közösen beszélgetni a tartalmáról az óvodán belül mindenkivel (az óvoda teljes személyzete érintett lehet egy bántalmazás felismerésében!) és azon kívül is: jelzőrendszeri tagokkal, család- és gyermekjóléti szolgálattal.

 

Nem véletlenül jegyeztem meg, hogy az óvoda teljes személyzetének képben kell lennie a súlyos elhanyagolás és/vagy bántalmazás kezelésének módszertanával! Előfordult már olyan eset, amikor – hála a gondos és szakszerű vezetésnek – egy óvodai takarítónő jelzett bántalmazást (a vezetőn keresztül!) a család- és gyermekjóléti szolgálat felé. A takarítónő fejcsóválva elsétálhatott volna a „bántalmazó anya – bántalmazott kisgyermek” jelenet mellett, azonban pontosan tudta (nemcsak érezte!), hogy ezzel a helyzettel hivatalosan is kezdeni kell valamit, hiszen mind a gyermek, mind az anya segítségre szorulnak.

 

Új szereplő az óvodai szociális segítő az óvodákban (sajnos még nincs mindenütt), akinek a szerepéről, feladatairól, a gyermekeknek, a szülőknek és az óvodapedagógusoknak nyújtható szolgáltatásairól fontos tájékozódnunk. Ahol már van ilyen kolléga, nagyon sokat tud segíteni abban, hogy óvodapedagógusként eldöntsük, mikor és hogyan jelezzünk a család- és gyermekjóléti szolgálat felé. Sokat segíthet abban is, hogy „házon belül” megoldódjanak helyzetek, és ne is kelljen jelzést tenni a szolgálat felé.

 

Írta: Szegedi Tamara, megjelent a Fejlődés és fejlesztés az óvodában kötetben.

Fejlődés és fejlesztés az óvodában

 

 

[1] https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99700031.tv 2020. 04. 17.

[2] https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1100190.tv 2020. 04. 17.

[3] https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99700031.tv 2020. 04. 17.

 

Kiemelt fotó: People photo created by pvproductions – www.freepik.com

© Raabe Klett Kft. | Minden jog fenntartva | Tel: +36 1 320 8632 | Email: raabe@raabe.hu | 1116 Budapest, Temesvár u. 20. I. épület I. emelet